Bosznia-Hercegovina nyílt sebei

A délszláv háború következményei még mindig jelen vannak. „A fiatal bosnyákok többsége el akarja hagyni az országot.” Alma, Anela és Srđan mesélik el a megosztott ország valóságát, majd szakértők magyarázzák meg, hogy mi is történt valójában.

Unos familiares entierran a su ser querido, identificado en julio de 2010, quince años después de que fuera asesinado en Srebrenica, Bosnia-Herzegovina (autor: Alfons Rodríguez)
©Alfons Rodríguez

„Százasával érkeztek a koporsók. Az egész főhajót halál és bánat töltötte be. Én mindezt némán figyeltem. Torkomban dobogó szívvel, lassan sétáltam egyik helyről a másikra. Láttam a szeretteiket sirató családokat, felemeltem a fényképezőgépemet, és készítettem néhány fotót.”

Alfons Rodríguez egy spanyol fotóriporter, aki többek között megörökítette a kongói és iraki konfliktusokat olyan kiadványok számára, mint a National Geographic, részletesen ismerteti a jelenetet, melynek szemtanúja volt. Ez alkalommal Rodríguez Bosznia-Hercegovinában találta magát egy család fényképezése közben, akik 15 évvel srebrenicai meggyilkolásuk után temették rokonaikat. A fénykép 2010-es, de akár idén is készülhetett volna. Még mindig 2,000 áldozat vár azonosításra és temetésre.

Srebrenica egy kis település a Boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) keleti részén. Ez, a jobbára szerbek által lakott terület a Bosznia-Hercegovinát alkotó két régió egyike. Az ország másik felét, a Bosznia-hercegovinai Föderációt főként bosnyákok és boszniai horvátok népesítik be. Mindezen tények következtében az ország központosítás nélkül, két külön politikai egységből és három nemzetiségből áll.

A ’90-es évek háborúja előtt nem voltak sem különböző politikai egységek, sem kettős névvel ellátott területek. 1992-ig Bosznia-Hercegovina azon hat tagállam egyike volt, melyek két további autonóm területtel együtt a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot alkották.

Jugoszlávia három tartópillére az államfő, Josip Broz ’Tito’ marsall, a politikai kontroll eszköze, a Kommunista Liga és a belső viszályok, valamint külső beavatkozás ellen használt szövetségi hadsereg voltak. Tito 1980-ban bekövetkezett halála után a fennmaradó két pillér kártyavárként omlott össze. Az állam felbomlásának folyamata 1991 és 2001 között egy öt szakaszból álló háborút hagyott maga után.

Koszovó a mai napig hangoztatja, hogy a folyamat még nem ért véget, hiszen államuk függetlenségét az Egyesült Államok és Franciaország elismeri, míg Spanyolország vagy Szerbia tagadja azt. Az ellentétes politikai erők, a folytonos elnökváltás és a 45%-os munkanélküliség következtében megbénult Bosznia-Hercegovina szintén Koszovó álláspontját erősíti meg.

MI TÖRTÉNT VALÓJÁBAN?

FOTO 2: Vista panorámica de Sarajevo, en una foto reciente (autora: Alma Telibecirevic)
© Alma Telibecirevic

 1991 kora tavaszán Szerbia elnöke, Slobodan Milošević és Franjo Tudjam, a horvátok vezetője titkos találkozót szervezett Tito régi vidéki házában; senki sem tudhatta, hogy egy olyan ország felosztására készülnek, amely nem is az övék, Bosznia-Hercegovináéra. A döntést azzal indokolták, hogy a kicsit több, mint 4 millió boszniai polgár 31.3%-a boszniai szerb és 17.3%-a boszniai horvát, míg a többségi nemzetet alkotó 43.7% muszlim eredetű bosnyák. A nyugati államok közül egy sem foglalkozott ezekkel a tervekkel.

Milošević azt üzente az összes jugoszláviai szerbnek, hogy egy „Nagyobb Szerbia” után sóvárog. Ezzel az ürüggyel próbálta fenntartani hatalmát, habár amint tehette mosta kezeit a krajinai (horvát zónában lévő terület) szerbek sorsát illetően. A valóság az volt, hogy Milošević egy „Nagyobb Milošević„-re vágyott, ahogy Tudjam is hasonló álmokat dédelgetett.

Tito halálával és azzal, hogy a szlovén vezetők elhagyták a Kommunista Ligát, a Jugoszláv államot támogató pillérek csak nagyon neheten maradtak állva. Mindezeken felül az utolsó tartóoszlop, a szövetségi hadsereg is hatástalannak bizonyult a Szlovénia elleni első konfliktus során. A hadsereg vezetősége nagyrészt szerbekből állt, míg a hadsereg többi részének tagjai között az összes jugoszláv nemzet jelen volt. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a vezetőség horvát és szlovén katonákat küldött a saját nemzetük ellen. A Szovjetunió meggyengülésének pillanatában, ahogy Jugoszlávia összetartó erő nélkül találta magát, a jugoszláv tagállamok politikai vezetőinek többsége a hatalom fenntartása érdekében a legegyszerűbb taktikát alkalmazva a nacionalizmus eszméje felé fordult, és a szomszédos tagállamok elleni gyűlöletkeltéssel próbálta megnyerni a szavazókat.

„Más, sokszínű történelemmel rendelkező államokhoz hasonlóan Jugoszlávia múltjában is jelen voltak olyan csoportok – nem szükségszerűen etnikai csoportok – melyek ellen erőszakosan léptek fel. Ennek következtében a politikusok számára mi sem volt egyszerűbb, mint az elutasítást és az etnikai gyűlöletet használni a múlt megszépítésére, hogy fenntarthassák a politikai hatalmat a tagállamuk, régiójuk és területük fölött. Megteremtettek egy ideológiát, mely szerint két eszme létezik, a kommunizmus és a nacionalizmus. Céljuk saját hatalmuk megerősítése volt, felsőbbrendűségüket a kisebbség és a többség ellentétére alapozták, teljesen önkényesen és kevés identitástartalommal.” magyarázza az 1990-es években bekövetkezett változást María José Pérez del Pozo, az információtudományok doktora és a Közép-Európai és Keleti Nemzetközi Kapcsolatok professzora a madridi Complutense Egyetemről.

„A háború alapvető kiváltó okai inkább voltak politikai és etnikai ellentétek, mintsem vallási különbségek. Megismétlem, a korábbi kommunista elit, akik a különböző tagállamok által erősítették magukat egy új nacionalista eszmét használtak. Ez volt az alapfelállás. Ha az etnikai alapon felosztott állami kezdeményezésekre gondolunk (például horvát vagy szerb területen), a vezetőség az etnikai hovatartozást használta a probléma lokalizálására és az etnikai tisztogatás igazolására.” mondta Pérez del Pozo.

A háború gyakorlatilag az egész kilencvenes évtizeden végighúzódott, és hatással volt a Szocialista Szövetségi Köztársaság összes korábbi tagállamára. A háború a legszegényebb tagállamra, Boszniára sújtott le a legkeményebben.

A bosnyák háború egy teljes kavalkád volt, hiszen a hadsereg három különböző nemzetiség katonáiból állt, mely neonáci félkatonai csoportokkal, muszlim gerillaharcosokkal (mujahideenek), maffia csoportokkal és végül, de nem utolsó sorban NATO csapatokkal keveredett. Ha létezne a pokol napjainkban, akkor Szarajevóban, Bosznia fővárosában lenne, ahol a mesterlövészek nagyobb elismerésben részesültek, ha egy gyereket öltek meg.

Ilyen körülmények között érkeztek meg 1995. július 11-én, a Ratko Mladić által vezetett boszniai szerb csapatok Srebrenicába – egy 400 holland békefenntartó által védett településre, melynek biztonsági övezeti státusza több mint 60,000, a konfliktus elől menekülő civilt vonzott oda. Kevesebb, mint tíz nap alatt Mladić csapatai több mint 8,000 embert mészároltak le  az etnikai tisztogatás nevében.

A háború bosnyák területen több mint három évig tartott. 1995-ös lezárásáig 100,000 áldozatot követelt (az adatok a forrástól függően 25,000 és 330,000 között ingadoznak), és 1.8 millióan váltak kitelepítetté vagy menekült státuszúvá.

Számos európai kísérlet után az amerikai diplomácia érte el, hogy Daytonban, az Egyesült Államokban az érintett felek aláírják a békeszerződést a bosznia-hercegovinai háború lezárásáról. Laja Destremau, a King’s College boszniai konfliktusokra specializálódott szakértője így magyarázza a daytoni szerződést: „A daytoni szerződés volt az egyetlen lehetőség a boszniai vérfürdő lezárására, akkor is, ha a politikai rendszer és az állam úgy vélte, annak ellenére jött létre, hogy fenntarthatatlan volt. A három nemzetiség (szerb, horvát, bosnyák) között 8 havonta cserélődő elnöki pozíció egyértelműen a politikai élet halálához vezetett, ellehetelenített mindennemű reformot és csak tovább erősítette a már egyébként is jelen lévő nemzetiségi ellentétet. A teljes rendszer az etnikai megkülönböztetésen alapult, a gyerekeket nemzetiség alapján iratták be az iskolákba, és a törvények nem kezeltek minden állampolgárt egyenlőként – például csak a három fő nemzetiség tagjai indulhattak a választásokon. A politikai status-quo nem támogatta a politikusokat a már régóta esedékes reformok meghozatalában (alkotmányreformok), hiszen egy alkotmányreform befolyásuk részleges feladását jelentené. A daytoni szerződés tehát mindenképpen szükségszerű, és az akkori szituációban az egyetlen megoldás volt, akkor is, ha részben ez felelős Bosznia jelenlegi politikai helyzetéért.”

„A néhány alkalommal érezhető feszültség ellenére kicsi az erőszak újraéledésének valószínűsége,” folytatja Destremau, „a régió jövője az Európai Unióhoz van kötve, akik rengeteget tettek az ország talpra állításáért. A teljes megbékéléshez azonban évtizedek szükségesek, az Európai Unió nem várhatja a bosnyákoktól, hogy boldogan éljenek azok után, ami a kilencvenes években történt. A stabilitás elérése az első lépés.”

Mindezek ellenére a daytoni szerződés sem tudott megoldást kínálni bizonyos vonatkozásokban. „Megemlíthetnénk a közösségek közti mindennapi feszültséget, például az eltérő nemzetiségek közti házasságok alacsony számát annak ellenére, hogy ezek a háború előtt elég gyakoriak voltak.” ért egyet Destremau, és megállapítja, „Ha a háború a politika velejárója, akkor más úton ugyan, de az ellenkezője is igaz.”

MI TÖRTÉNIK NAPJAINKBAN?

FOTO 3: Alma Telibecirevic (autor: Vanja Cerimagic)
© Vanja Cerimagic

Éveken keresztül mi sem volt megszokottabb, mint balkáni motívumokat tartalmazó zenét hallani a berlini bulikban. Nem is a népzenéről van szó, hanem az elektronikus zenéről, amit a DJ-k balkáni ritmusok felhasználásával kevernek, és amire a közönség fanatikusan táncol. A Berlint lakó többi nemzet fiataljaihoz hasonlóan a német ifjúság is sajátjaként fogadta el ezt a típusú zenét, így ma már nem lep meg senkit, ha a külön ennek a zenének a témájára épülő buliba keveredik, ahogy az sem, hogy Berlin központjában a Boszniai Szerb Köztársaság fővárosa után Banja Lukának neveztek el egy szórakozóhelyet.

Ez a balkáni behatás annak is köszönhető, hogy a kilencvenes években Németország volt az az ország, amely a leginkább igyekezett a délszláv háború menekültjeinek befogadására. Összesen 320,000 bosnyák menekült Németországba a konfliktus elől, sokuk, mint Anela Alić, kisgyerekként. „Szarajevóban születtem és nevelkedtem a háború kezdetéig. Amikor kitört a háború édesanyám épp szülővárosában, Gorazdéban tartózkodott velem, ahonnan Németországba, Konstantzba költöztünk.” Anela 7 éves koráig élt Németországban, amíg a szülei úgy nem döntöttek, hogy visszaköltöznek Szarajevóba, ahonnan rövid időn belül egy másik városba kellett továbbállniuk. „A szüleim nem tudtak munkát találni Szarajevóban, így édesanyám úgy döntött, a szülővárosában keres állást. Egyedül költözött Gorazdébe, édesapám, testvérem és én később követtük. 8 évig éltem Gorazdében.”

Azonban ez még csak a kezdet volt, Anelára életében további változások vártak. „Másodikos gimnazistaként jelentkeztem a mostari (Bosznia-Hercegovina) United World College-ba, ahol 2 évet töltöttem. Diploma után úgy döntöttem oda indulok, ahova a legtöbb barátom is, Amerikába. Korábban sosem számoltam ezzel a lehetőséggel és nem is találtam vonzónak, de az európai körülmények és az ösztöndíj helyzet következtében végül Marylandben kötöttem ki. Ma már három éve, hogy az Államokba költöztem.”

Anela most 21 éves és semmiben sem különbözik egy átlagos amerikai diáktól az ő korában. Minden boldognak és normálisnak tűnik az életében mindaddig, amíg meg nem kérdezik, hogy milyen hatással volt rá a háború. „A boszniai agressziónak számomra két jelentős következménye volt. Az első, hogy gyermekkorom nagy részét Németországban kellett töltenem, távol a családomtól és az édesapámtól, aki Szarajevóban ragadt. A második, hogy a nagyapámat megölték Gorazdében, így sohasem volt lehetőségem megismerni. Mindezek ellenére szerencsésnek mondhatom magam, hogy semmi más nem történt a többi családtagommal.

A közte és Bosznia közti távolság és a művészeti tanulmányai ellenére Anela nem szabadult meg hazája politikai gondjaitól. „Jugoszláv szülők gyermekeként, akik sosem törődtek egy ember nevével vagy vallásával, egy antinacionalista családban nőttem fel. Édesanyám és édesapám szerbekkel, horvátokkal, zsidókkal és muszlimokkal éltek egy épületben. Elég naív voltam ahhoz, hogy azt higyjem, az ellenérzések megszűntek és nem léteztek, de amikor  Mostarban a United World College-on töltött diákéveim alatt olyan gyerekekkel éltem együtt, akik tisztán horvát vagy szerb területekről érkeztek, rá kellett jönnöm, hogy a harag még mindig jelen van. Sosem köztem és a barátaim kozött, de különböző szemszögekből láthattam a dühöt. Ahogy idősebb lettem ráébredtem, hogy mindhárom etnikai csoportban emberek tömege lesz mindig is frusztrált és dühös. De ki ne lenne az? Egyikünk se él jómódban – a Boszniai Szerb Köztársaság, Bosznia-hercegovinai Föderáció és a horvát területek lakói mind ugynazokkal a nehézségekkel kell, hogy szembenézzenek. Nincs elég munkahely, a gazdaság és a mezőgazdaság is rettenetes helyzetben van. Mindezeken felül három elnökünk van, akikkel természetesen senki sincs megelégedve. Bosznia-Hercegovina felosztása Boszniai Szerb Köztársaságra és  Bosznia-hercegovinai Föderációra is a népességen belüli ellentéteket mutatja.

Anela véleménye szerint Bosznia két politikai egységre történő felosztása volt „az egyetlen jó megoldás 1995-ben mindkét fél számára”, de kétli, hogy még mindig ilyen jó lenne. „A politikai megosztottság csak egyre jobban és jobban elkülönít minket egymsától. A boszniai szerb politikusok egy önálló országra törekszenek, ezért különbözik az oktatási rendszerünk, a gazdaságunk, a politikánk és minden más. A Boszniai Szerb Köztársaságban élő gyerekeknek fogalmuk sincs róla, hogy mi történik a Föderáció területén és fordítva. Úgy érzem, mintha gyűlöletre és elkülönülésre nevelnénk az új generációkat.”

Srđan Beronja 22 éves, és Bosznia szerb területéről származik. Korábban családjával városról városra kellett költözniük a régión belül, hogy elkerüljék a konfliktuszónát, amíg végül Banja Lukában telepedtek le – a városban, ahol 2010-ig élt. Azóta az Egyesült Államokba költözött és a Brown Egyetemen tanul a Nemzetközi Kapcsolatok és Gazdaság szakon. Srđan egyetért Anelával a jelenlegi politikai helyzet hatástalanságát ileltően. „Úgy gondolom Bosznia két politikai egységre történő felosztása az akkori helyzetben pozitív döntés volt, elősegítette a konfliktus megfékezését, de mára feleslegessé vált, hiszen csak rontja a kormány hatékonyságát. Most számomra úgy tűnik, hogy mindez egy politikai játék, ami csak elmélyíti a megosztottságot ahelyett, hogy feloldaná azt, és a gazdasági fejlődést segítő stratégiákat dolgozna ki. A kormány a nacionalizmust és a politikai megosztottságot arra használja fel, hogy elterelje az emberek figyelmét a sorozatos gazdasági bukásokról, amiket az éppen hatalmon lévő kormány okozott.”

Srđan problémákat lát más szinteken is. „Sajnálatos módon manapság sok fiatal tűnik nacionalistának anélkül, hogy igazán megértenék a helyzetet és bármilyen indokuk lenne rá, habár ez sokkal kevésbé jellemző, mint a múltban. Ez legtöbbször kisebb, zárt közösségekben történik meg. Az utazásnak, a közös rendezvényeknek, az internetnek, a közös érzéseknek és a különböző, a mostari United World Collegehoz hasonló iskoláknak köszönhetően egyre javul a helyzet.”

Ennek ellenére a United World Collegehoz hasonló élmények nem gyakoriak Boszniában. Alma Teliberic emlékei szerint teljesen megszokott, hogy „két iskola legyen egy fedél alatt”, egyik fele a szerb, másik a horvát és bosnyák gyerekek számára. Alma számára a konfliktus következményei „egyáltalán nem tűntek el”. Az ő véleménye szerint Bosznia-Hercegovinában „a megosztottság hangulatát bárki érezheti a levegőben.”

Alma alig volt tinédzser, amikor a háború elkezdődött. Szarajevóban született 1978-ban és úgy emlékszik gyermekkora városára, mint egy „hippi környezetre zenével és kellemes hangulattal tele. Fiatal voltam, de emlékszem az 1984-es Olimpiára és az azt körülvevő légkörre.” A kerületet, ahol családjával élt elfoglalták, így el kellett költözniük. „Hátrahagytuk minden vagyonunkat és menekültek lettünk. Édesapámat egy mesterlövész gyilkolta meg 1992-ben. 14 éves voltam.”

Alma, akinek rengeteg tapasztalata van a fesztiválok és kulturális programok szervezésében még mindig szerelmes a városba. „Szarajevó a világ legszebb városainak egyike. Nem is túl nagy, nem is túl kicsi, épp elég tér van egy rendes élet mindennapjaihoz. Kelet és nyugat keveréke, az emberek gyakran hívják „az európai Jeruzsálemnek”, mert egy 500 méteres körzeten belül orthodox, katolikus, zsidó és muszlim imahelyeket is találunk. A ételek nagyszerűek és az emberek nagyon barátságosak.”

A kulturális gazdagság ellenére Alma megjegyzi, hogy „sok fiatal el akar költözni”. Mindennek az az oka, hogy „úgy tűnik Bosznia-Hercegovina helyzete sose volt rosszabb… A munkanélküliség mára 55%-ra emelkedett. Az Európai Unió a fejlődés hiányára hivatkozva csökkentette a segélyeket. Senki nem fektet be az országban. Egy korrupt és megosztott ország ez, a tanulmányok szerint a gazdasági fejlődés alapján Európában az utolsó helyen állunk. A boszniai fiatalok többsége, velem együtt el akar költözni, amint lehetősége akad.”

Mindeközben Anela csak egyetlen megoldást lát: „A kulcs a gyermekeink oktatása, az erkölcsi értékek és a pozitív vonatkozások erősítése, hogy félretegyük a különböző etnikai csoportok közti gyűlöletet. Országunk nagyon fiatal és a háború nem olyan régen ért véget, így érthető, hogy az emberekben még mindig ott a fájdalom és nem akarnak együttműködni, ezért dolgoznunk kell, hogy egy jobb jövőt építsünk magunk és a jövő generációi számára.”

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet Alic Anelának, Srđan beronjának, Emir Bihoracnak, Laja Destremaunak, Maria Hardtnak, Una Hajdarinak, Enesa Mahmicnak, Cristina Marínak, Milena Nikolicnak, Nada Nowickának, María José Péreznek, Alfons Rodrígueznek, Gervasio Sáncheznek, Xavier Servitjának és Alma Telibecirevicnek, amiért mérhetetlen kedvességükért, mellyel megoszották velem véleményüket ezekről az eseményekről, és segítettek a megfelelő emberekkel kapcsolatba kerülnöm. Néhány történetet a méretbeli korlátok miatt nem tudtam a cikkben közzéteni, de ezek segítsége nélkül nem tudtam volna elérni a célomat, hogy egy átlátható képet készítsek a csodálatos Bosznia-Hercegovina jelenlegi komplex helyzetéről, és igazoljam a háború értelmetlenségét.

[crp]

Szerző

J. Ignacio Urquijo Sánchez (Spanyolország)

Tanulmányok / foglalkozás: újságírás és nemzetközi kapcsolatok

Beszélt nyelvek: spanyol, angol, német

Európa… lenyűgöző kultúrák keveréke, Shakespeare-től Cervantesig, Rila kolostorától a Roque Nublo-i napnyugtáig.

Blog: www.ignaciourquijo.wordpress.com

Twitter: @nachourquijo

Fordítás

Regina Boda (Magyarország)

Tanulmányok / foglalkozás: Value chain management Dániában

Beszélt nyelvek: magyar, angol, német, egy kevés dán

Európa…izgalmasabb, mint hinnéd.

Author: maria

Share This Post On

Submit a Comment

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

css.php

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás